5.fejezet

Elkezdődött az óra de én nem tudtam oda figyelni, mert csak egy ember járt a fejemben és az Mark. Vajon komolyan gondolta, hogy holnap este elvisz engem egy randíra azok után amit tenni akart velem nehezen fogok neki megbocsátani és soha nem is fogom elfelejteni. Annyira elmerültem a kusza gondolataimban, hogy ki is csengettek és mivel ez volt az utolsó óránk haza is mehettünk. Zoéval megbeszéltük, hogy ma nálunk alszik így nem leszek egyedül ugyanis a szüleim tegnap este szóltak, hogy el kell menniük Olaszországba mivel van valami dolguk ott mikor megkérdeztem, hogy mi? Csak annyit mondtak, hogy nem rám tartozik. A gondolataimból megint valami vagyis inkább valaki rántott ki. Zoé volt az, aki a kezét az arcom előtt lóbálta és közben kérdezte, hogy itt-e vagyok. Én csak bólogattam semmi kedvem nem volt beszélgetni senkivel a mai nap után. Mikor haza értünk a nappaliba csak bedobtuk a táskáinkat és míg én felrohantam a szobámba addig Zoé a konyhába ment enni. Ahogy benyitottam a szobámba egyből rohanhattam is le mivel Zoé elég idegesen kiabált nekem biztos nincs itthon valami kaja és azért. De mikor leértem az emeletről egy könnyáztatta arccal találtam szembe magam.

-          Zoé mi történt mégis miért sírsz, ha nincs itthon kaja elmegyek neked csak kérlek ne sírj. – mondtam neki szinte könyörögve és közben észre sem vettem, hogy az én arcomon is lefolyt egy könnycsepp majd azt követte a többi. Zoé a nyakamba ugrott és úgy sírt tovább közben a fülembe suttogta ezt az egy mondatot, de ezt is alig hallottam a sírásától.

-          Sajnálom Belle nagyon sajnálom .

-          De mit könyörgöm mondd el. –megrémisztett amit mondott mégis mit csinált, hogy bocsánatot kér.

-          Amivel a szüleid mentek repülővel bele zuhant a tengerbe és...és még egy túlélőt sem találtak. –könnyeivel küzdött míg ezt a mondatot kimondta de így is dadogva, majd újra kitört belőle a sírás de ezúttal belőlem is. Míg én térdemre estem a könnyeim szüntelenül folytak az arcomon. Ez nem lehet az én szüleim nem hallhattak meg. Alig tudtam velük beszélni mivel egy folytában csak utazgattak minden felé. És még csak el sem tudtam tőlük köszöni. Mikor már mindketten abba hagytuk a sírást Zoé felhívta a szüleit és elmondta, hogy mi történt ahogy újra végig hallgattam megint elkezdtem sírni. Mikor letette a telefont onnantól minden el sötétült számomra se kép se hang.

~1 héttel később~

1 hete, hogy megtudtam, hogy a szüleim meghaltak. Ezek után bezárkozdtam a szobámba és csak sírtam és sírtam, de végül elgondolkoztam azon, hogy a szüleim biztos nem azt akarnák, ezért felálltam és átmentem a zeneszobába lévő zongorához. Még apa tanított meg olyan 8 éves koromba. Arra a napra mindig emlékezni fogok.

~Visszaemlékezés~

-          Apa, apa taníts meg zongorázni. –rohant oda az apukájához egy 8 év körüli kislány.

-          Miért akarsz megtanulni kicsim?

-          Mert van az osztályban egy lány, aki tud zongorázni, gitározni, fuvolázni, énekelni és még sok minden mást is tud ezért apuu. –mondta és közben számolta az ujjain a felsorolt hangszereket.

-          Rendben gyere megmutatom, hogy kell csinálni aztán te is megpróbálod egyedül rendben? –mondta közben az ölébe ültette a kislányt. -az apuka az ölébe tette a kislányt majd megfogta a kicsi kezét és a billentyűkre rakta közben magyarázta, hogy- hogy rakja oda pontosan őket.
- Nézd csak Bell ezt az ujjadat -mutatott egy billentyűre- ide rakd.-Belle oda rakta az ujját ahová az apja mutatta, utána szép sorban ugyan így többi ujjával is megcsinálták.
-Jólvan kicsim most nyomd le őket. -egyszerre lenyomta a billentyűket, de nem olyan hang jött ki rajta amilyet Belle akart hallani.
- Ez nem igaz, nekem ez soha nem fog menni úgy mint neked apa -szomorodott el
- Kicsim ahhoz, hogy meg tanulj zongorázni nem elég egy perc nekem is 1 évig tartott mire megtanultam valamennyire játszani rajta és a legfontosabb, hogy mindig szívvel lélekkel csináld azt amit szeretsz ez soha ne felejtsd el.
- Rendben papa nem felejtem, de hogy lehet szívvel lélekkel csinálni?
- Majd ha nagy leszel meg érted.

~Visszaemlékezés vége~

Már tudom, hogy lehet apa. Ez az emlék örökké élni fog bennem. Azóta megtanultam énekelni, gitározni, fuvolázni és dalokat írni, amikor szomorú vagyok csak bejövők ide és egy új dallal lépek ki. Most sem volt más hogy elkezdtem énekelni, amit persze le is írtam a füzetembe, ahol volt már egy pár, de senki nem tudott róla, de tavasszal én és Zoé elküldtünk egy jelentkezési lapot Franciaországba egy zene iskolába mivel ott akarunk érettségi után tovább tanulni. Míg ezeken merengtem megszületett egy újabb szerzeményem, aminek "Alone" nevet adtam mert most ez illik hozzám leginkább. Hirtelen nagyot dörrent az ég én erre meg majdnem leestem a székről.  Kimentem a szobából be az enyémbe. Onnan bementem a fürdőbe, levettem a ruhát, ami ma rajtam volt. Mikor már bent álltam a víz alatt elkezdtem sírni csak a víz alatt mertem. Soha nem mertem sírni mások előtt mert akkor csak sajnálnának abból meg köszönöm nem kérek. Mikor a fürdéssel is végeztem vissza mentem a szobámba és próbáltam aludni de sehogy se jött álom a szememre így hát csak az ágyon feküdtem és azon gondolkoztam, hogy miért mindig velem történnek meg ezek a dolgok?